Elengedés ősi eszközei
Ősi rítusok az elengedés szolgálatában - mit árulnak el a sírok a továbblépésről?
Temetkezési leletek és az emberi búcsú ősi formái - mit árulnak el a sírok az elengedésről?
Szokásban volt első királyunk uralkodásának idején, hogy temetéskor az elhunyt sírjába étellel teli agyagedénykét is helyeztek. A szomorú eseményen, a temetésen a többnyire gabonából készült forró kása egyenesen a kemencéből kerülhetett az elhunyt feje, vagy lába mellé. A gőzölgő ételt tartalmazó edényke száját fa fedővel, vagy egy nagyobb kővel gyorsan lefedték, és átadták az örökkévalóságnak. Az edényke az étellel az elengedés szimbóluma, eszköze is volt.
Az edényeknek a régészek nagyon tudnak örülni 🙂 ennek oka, hogy a bennük rejlő föld akár növényi maradványokat is tartalmazhat, és ennek vizsgálatából az archaeobotanikus meg tudja mondani milyen ételt főztek az elhunyt temetésére a rokonok, mivel engedtél el utolsó utjára szerettüket.
Fotó: Rózsa Zoltán
A régészek úgy gondolják, hogy ennek a szokásnak a kereszténységgel még éppen csak ismerkedő “pogány” emberek hiedelemvilágához lehet köze. Azt feltételezzük, hogy a halált egy utazás kezdeteként, a túlvilág felé vezető útra való lépésként képzelhették el őseink, így hitük szerint az utazót élelemmel kellett ellátniuk.
Kicsit korábban, a honfoglalás idején sült húsos ételt is raktak az elhunyt mellé, szintén annak feje környékére. Ezek többnyire kiskérődzők maradványai lehettek, melyet a rokonok a halotti tor alkalmával fogyasztottak el. Ugyanígy megették az elhunyt rokon kedvenc lovát is, akinek lenyúzott bőrét, végtagokkal és a koponyával szintén betették a sírgödörbe (néha csaltak, mert a kiváló harci hátasokat megkímélték, és inkább egy idősebb, vagy még be sem tört fiatal lovat kapott az elhunyt).
Hogyan segítette őseinket az elengedésben az étel adásának szokása?
Az emberek minden történeti korban sajátos túlvilági elképzeléseket kapcsoltak a halál feldolgozásához. Számtalan formában képzelhették el a túlvilágot, ami felé az elhunyt a halál pillanatában elindul.
Az útra az elhunytat ruháiban, díszes csizmájában, saját ékszereivel, eszközeivel, fegyvereivel engedték el utolsó útjára. Érthető a gondos öltöztetés, hiszen az utazáshoz lábbelire, késekre, tűzkészségekre is szükség volt. A régészek megfigyelték, hogy a túlvilágot az általuk ismert világ fordítottjaként képzelhették el őseink, hiszen amit jobb oldalon használtak az a temetés során a bal oldalra került, ami ép volt, az pedig sokszor összetörve került a sírba.
A halált tehát egy hosszú utazás kezdeteként fogták fel, ami segíthette az elengedést. Tudták jól, hogy erről az útról senki nem tért haza, ugyanakkor hitték, hogy a túlvilágon szerettük folytatja életét. Addig is, míg céljához ér szüksége volt kására, sülthúsra, mondhatni, a hamuban sült pogácsára az őt útjára engedők részéről. Az útra csomagolt élelem tehát egyfajta kihagyhatatlan temetési ajándéknak számított.
Nincs olyan ember, aki ne akart volna régész lenni kiskorában. Én is sokszor dédelgettem ezt az álmot, de aztán lemondtam róla. Évekkel később visszataláltam a régészethez a könyveim kapcsán. A Föld, kaland, ilyesmi bloggere megosztotta egy Árpád-kori temető ásatási felhívását az oldalán, amihez nem kellett tapasztalat. Egyből felcsillant a szemem és írtam egy emailt a Közösségi Régészeti Programnak.
Kialakítottak egy, számunkra kedvező rendszert, hiszen a jelentkező maga dönthette el, hogy mikor szeretne menni, ehhez egy táblázatot kellett kitölteni. Én általában pénteken és hétvégente értem rá, ráadásul az utazást is ügyesen megoldották, jöttek-mentek értünk.
Szigeti Judit és Rózsa Zoltán régészek lehetőséget biztosítottak arra, hogy én is kipróbáljam magam régészként. Az ásatás ideje alatt a bontásban, valamint az objektumok rajzolásában és fotózásában is tapasztalatot szerezhettem. Egyszerre tanultam, fejlődtem és szórakoztam. Mindig segítettek, ha nem értettünk valamit, és szívesen magyaráztak arról a tárgyról, amit nem ismertünk.
Örülök, hogy megalakult a program, hiszen nagyon sok régészet iránt érdeklődő álmát váltották ezzel valóra! A program jól összekovácsolt minket, egy szuper jó társaság alakult ki, akiknek ugyanaz az érdeke.
Az alábbi linken olvashattok Dorina kalandjairól, a régészet iránti szeretetéről 🙂 fogadjátok szeretettel!
Hála Szigeti Judit-nak és Rózsa Zoltán-nak második éve töltjük a jól megérdemelt nyári pihenésünket a leges-legjobb dologgal a világon! Idén ismét kézzelfoghatóvá vált a történelem. Köszönjük a lehetőséget, a támogatást és a rengeteg tudást, amit megoszottatok velünk
Mindenkinek, aki ott volt, köszönjük a rengeteg nevetést, a segítséget és a hatalmas élményt, amit a közösség és az ÁSÁS adott
Régészként megható pillanat egy ilyen edénykét kiemelni az elhunyt lábai mellől. Az edényke mellett, annak tartalma is nagy kincs számunkra, hiszen az archaeobotanikusok megvizsgálva azt, ételmaradványokat, és a temetés pillanatának levegőjét, annak pollenjeit is tanulmányozhatják. Így kaphatunk információt arról, milyen növények éltek a temetődombon és annak környékén. Az elengedés ősi eszköze számunkra kincs, megmutatja mit ettek őseink, és milyen növények vették körül lakhelyüket.
Az alábbi cikk egy budapesti temető edényes sírjait, és kerámia mellékleteit elemzi, fogadjátok szeretettel:
